SEBEZHETŐSÉG
Lehet, hogy valamikor úgy döntöttünk, hogy minket aztán soha senki nem bánthat
meg. Ha fájdalommal találkozunk, automatikusan átkapcsolunk az „érzések
befagyasztva” üzemmódra. Vagy pedig az első alkalommal, amikor megbántanak,
megszakítjuk a kapcsolatot.
Az élettől kapott sebek hozzátartoznak földi utunkhoz. Érthető, hogy nem
kívánjuk a fájdalmat. Sokunknak bőven kijutott már belőle. Előfordulhattak olyan
periódusok, amikor annyi rosszat éltünk át, hogy a fájdalom összetört, maga alá
temetett, és nem engedett tovább. Nem volt honnan erőt merítenünk, hogy
megbirkózzunk vele.
De ez tegnap volt. Ma már nem kell annyira megijednünk a fájdalomtól. Már elég
erősek vagyunk ahhoz, hogy kezelni tudjuk. És nem kell mártírrá válnunk, azt
hangoztatva, hogy nekünk nem jut más, csak a szenvedés.
Engedjük meg magunknak a sebezhetőség luxusát! Vegyük tudomásul, ha
megbántanak, és keressük meg, mit kell tennünk, hogy ebben a helyzetben is
megóvjuk magunkat. Lehet, hogy fájdalmunk azt jelzi, meg kell húznunk határainkat, vagy éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy nem jó irányban haladunk.
Lehet, hogy gyógyító folyamatokat indít el bennünk egy mélyebb szinten.
Helyénvaló, ha néha megbántódunk, ha sírunk, és helyénvaló, ha továbblépünk a
következő érzéshez, ha itt az ideje. Amilyen mértékben hajlandóak és képesek
vagyunk megbántódni, ugyanolyan mértékben leszünk hajlandóak és képesek arra,
hogy az örömöt is átérezzük.
A gyógyulás nem azt jelenti, hogy immuninsak leszünk a fájdalomra; azt jelenti,
hogy megtanuljuk megóvni magunkat akkor is, ha fáj valami.
Ma nem támadok azokra, akik fájdalmat okoznak nekem. Átérzem az érzelmeimet,
és felelősséget vállalok értük. Elfogadom a sértődöttséget, mert ez is hozzátartozik
a kapcsolatokhoz. Megadom magam a fájdalomnak is, az örömnek is.