Na ma aztán biztosan nem megyek sehová... Ma tuti nem. Főleg nem kineziológushoz. Semmi kedvem. Amúgy is szarul aludtam, majd beteget jelentek. Majd kérek új időpontot. Különben is semmi értelme, nem vagyok egy kibeszélős típus. Nem tudok vadidegennel a problémáimról beszélni.Meg elég drága is. Mi van ha csak kidobott pénz és semmit sem segít. Maradok és kész. Nem is vagyok már annyira szarul, nincs is szükségem erre. magamtól is megoldom.

Ezekkel a gondolatokkal ébredtem aznap amikor először lett volna jelenésem a kineziológusnál. Éjjelente már régóta nem aludtam jól. Elaludtam aztán felébredtem az éjszaka közepén, és bekapcsolt az agyam, ugyanazokat a gondolatokat pörgettem magamban. Nem bírtam abbahagyni. És végül annyira bepörgettem magam a kilátástalanságba, hogy arra jutottam mindenkinek jobb lesz ha nem leszek.Ezt akkor nagyon is komolyan gondoltam, bár reggelre mindig valahogy sikerült visszazökkennem. Aztán amikor a szokásos veszekedéseink alkalmával ezt elmondtam "páromnak" , keményen leszólt, hogy milyen egy önző dög vagyok aki nem gondol senki másra maga körül, csak magammal vagyok elfoglalva. Lépjek már túl a rinyáláson, fogadjam el hogy az élet kemény és csináljam a dolgom. Ez volt tegnap is. Egy ilyen éjszaka után kellet elindulnom.

Már előre féltem belenézni a tükörbe. Nem tévedtem, pocsékul festettem. Mint belül, úgy kívül, ez így igaz, tényleg. Miközben szemléltem azt ami maradt az arcomból, felhívott a barátnőm, hogy de akkor tutira menjek el, és higgyem el sokkal jobb lesz. Meg ilyenek. Tudom jót akart, de most ez is annyira rosszul esett, mintha senki másnak semmi gondja nem lenne, csak nekem van, csak én vagyok képtelen megoldani a dolgaimat. Le is ráztam udvariasan, hogy nekem most készülnöm kell. Annyira gáz vagyok, mindenkit elmarok magam mellől, aki segíteni akar. De nem tehettem ellene, mintha nem is én lettem volna. Valahol elvesztem. Már nem is emlékszem milyen voltam ez előtt. De tuti nem ilyen, mert most elviselhetetlen vagyok, még önmagamnak is.

Végül is nem mertem felhívni a csajt, hogy nem megyek. Megfogtam a telefont, de képtelen voltam valami ócska hazugságot előadni. Inkább megyek, mégis. Valahogy reparáltam az arcom, és már simán csak a nagyanyámnak néztem ki, és nem a dédanyámnak, tehát elindulhattam.

Vezetni jó volt, kicsit elvonta a figyelmemet, és nem izgultam már annyira, amikor odaértem. Még parkolóhely is volt a közelben. Ezt jó jelnek vettem. Felmentem. Egy nálam kicsit idősebb, kedves arcú, mosolygós hölgy fogadott. Laza volt és közvetlen, de nem túlságosan. Pont úgy hogy nem éreztem magam kínosan, sőt...egész kellemes volt. Nálam általában úgy van, ha túlságosan határozott aki velem szemben áll, akkor én is az leszek. Felveszem az álarcomat és eljátszom ugyanazt. Ha valaki túl kedves, akkor meg simán csak elbőgöm magam, és nem tudok mit kezdeni a kedvességgel. De Ő se ilyen, se olyan nem volt. Tetszett tényleg. Csodálkoztam.

Elkezdtünk beszélgetni. Lassan oldódtam, de nem siettetett. Észrevétlenül jutottunk el odáig, hogy arról kezdtem el beszélni, miért is jöttem, mi a problémám. Elmeséltem, hogy hogyan jutottam idáig.......

Folyt.köv.