Lassan már ott tartok , hogy nem én vagyok depressziós, hanem a depresszió énes.....

Kisebb tanulmányt tudnék írni a témáról, annyira szakértője vagyok, mivel évek óta küzdünk. Amikor benne vagyok olyan érzés mintha víz alatt lennék. Nem vagyok se szomorú, se vidám. NEM ÉRZEK SEMMIT. ÜRES VAGYOK. Nem tudok örülni, és már nagyon bosszankodni sem, robotpilóta irányít. Végzem a dolgom, mert van bennem valami kényszer, hogy a minimális életfunkcióimat fenntartsam, de ennyi. Se több se kevesebb.

Napi rutinfeladatokra képes vagyok. Ellátom a gyerekeimet is, de nem tudom élvezni a velük való együttlétet. Sokan ilyenkor rám szólnak,hogy örülnöd kéne, milyen szép, okos és egészséges gyerekeid vannak, stb... Na ettől aztán jó nagy bűntudatom is lesz, ha eddig nem lett volna. Mert milyen szörnyűséges anya vagyok... Csak arra vágyom, hogy lefekhessek, és fejemre húzott takaróval aludjak.Ez a legnagyobb vágyam. Ennyi. Más totál nem érdekel. 

Talán csak megéltem, átéltem, és egyszer csak elmúlt. Leértem az aljára az önutálatnak, és a "totál csőd vagyok, senki nem ilyen szerencsétlen mint én" érzéseknek. Aztán egy reggel kicsit könnyebb volt felkelni, és onnan elindultam felfelé.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért nem engedem meg, hogy jól érezzem magam hosszú ideig.Miért van szükségem rá, hogy időről időre megbüntessem magam és depibe vonuljak. Mitől van bűntudatom? Miért érzem magam kevesebbnek, mint a többi ember? Miért teszek mindenkit magam fölé? Ezek a kérdések indítottak el bennem valami kíváncsiságot, hogy a végére járjak a dolgaimnak.....

Folyt. köv.