Stresszhelyzetben általában így viselkedünk....
Elönti az agyunkat a vér, duplára ugrik a pulzusunk, nem tudunk racionálisan gondolkodni.
A kiváltó ok, bármi lehet. De általánosságban talán akkor a legerősebb ez az érzés amikor úgy érezzük igazságtalanság ért bennünket. Ilyenkor beindul a védekező mechanizmus. Megszólalnak a szirénák. Párkapcsolatban ilyenkor kezdenek el a felek régen elszenvedett sérelmeket előhúzni, hogy bezzeg Te ekkor és ekkor ezt művelted velem.....Aztán ha jól belemennek a vitába, már régen nem is arról szólnak a mondatok, hogy mi a valós probléma, hanem csak dobálják vissza egymásra a sarat. Aztán amikor már kellően sáros mindkét fél, annyira mocskosnak érezzük magunkat és a másikat is annak látjuk, hogy legjobb hagyni az egész kapcsolatot úgy ahogy van. Ezt már nem lehet tisztára mosni úgysem....
Ilyenkor jön a nem szólunk egymáshoz effekt. Ami szintén nagyon boldogító érzés, mert csak fortyogunk magunkban, beakad a lemez a fejünkben, vég nélkül ismételgetjük a negatív gondolatainkat.
Ebben az állapotban akár évek is eltelhetnek, és minél több idő eltelik annál nehezebb kijönni belőle....ránk szárad a sár, belemerevedünk a helyzetbe.
A barátok, ismerősök tanácsolnak ezt az, legtöbbször, hogy ne is foglalkozz vele, mindenhol ugyanez megy, majd megoldódik magától. Esetleg utazzatok el valahová, beszéljétek meg.
De a valódi megoldást általában senki nem tudja. Mert azt mindenkinek egyedül saját magában kell megkeresnie.
Az önmagunkban keresgélés pedig nem egyszerű, sőt általában fájdalmas. Ha nem egyedül állunk neki akkor kicsit könnyebb ezt a fájdalmat elviselni, és nem adod fel az első felismerésnél. Amikor hirtelen egész élesen megvilágítva meglátod magadban azt a sötét foltot, ami ezt az egész problémát generálja. Na ekkor kell valaki, hogy ne vessz el benne, és ne is add fel. Hanem mögötted álljon és támasztékot adjon egy kis időre, hogy legyen erőd tovább menni és folytatni. Aztán még egy kicsit tovább, abban a tempóban ahogy készen állsz rá. Lassan kialakul benned a térkép önmagadról, hogy mikor merre szoktál fordulni, melyik út a biztonságos számodra, és miért pont azt választod mindig. Esetleg van egy szakadék amibe már többször is beleugrottál, és mindig megfogadtad, hogy soha többé, de aztán megint ott voltál benne? Miért vonzott a mélység? Tudnod kellett volna , hogy összetöröd magad ismét, és mégis....
Nekem sok időbe tellett amíg elkészítettem a saját térképemet, magamról. És a térkép még csak a kiindulási pont, utána jön a java.....
Folyt. köv.
Elönti az agyunkat a vér, duplára ugrik a pulzusunk, nem tudunk racionálisan gondolkodni.
A kiváltó ok, bármi lehet. De általánosságban talán akkor a legerősebb ez az érzés amikor úgy érezzük igazságtalanság ért bennünket. Ilyenkor beindul a védekező mechanizmus. Megszólalnak a szirénák. Párkapcsolatban ilyenkor kezdenek el a felek régen elszenvedett sérelmeket előhúzni, hogy bezzeg Te ekkor és ekkor ezt művelted velem.....Aztán ha jól belemennek a vitába, már régen nem is arról szólnak a mondatok, hogy mi a valós probléma, hanem csak dobálják vissza egymásra a sarat. Aztán amikor már kellően sáros mindkét fél, annyira mocskosnak érezzük magunkat és a másikat is annak látjuk, hogy legjobb hagyni az egész kapcsolatot úgy ahogy van. Ezt már nem lehet tisztára mosni úgysem....
Ilyenkor jön a nem szólunk egymáshoz effekt. Ami szintén nagyon boldogító érzés, mert csak fortyogunk magunkban, beakad a lemez a fejünkben, vég nélkül ismételgetjük a negatív gondolatainkat.
Ebben az állapotban akár évek is eltelhetnek, és minél több idő eltelik annál nehezebb kijönni belőle....ránk szárad a sár, belemerevedünk a helyzetbe.
A barátok, ismerősök tanácsolnak ezt az, legtöbbször, hogy ne is foglalkozz vele, mindenhol ugyanez megy, majd megoldódik magától. Esetleg utazzatok el valahová, beszéljétek meg.
De a valódi megoldást általában senki nem tudja. Mert azt mindenkinek egyedül saját magában kell megkeresnie.
Az önmagunkban keresgélés pedig nem egyszerű, sőt általában fájdalmas. Ha nem egyedül állunk neki akkor kicsit könnyebb ezt a fájdalmat elviselni, és nem adod fel az első felismerésnél. Amikor hirtelen egész élesen megvilágítva meglátod magadban azt a sötét foltot, ami ezt az egész problémát generálja. Na ekkor kell valaki, hogy ne vessz el benne, és ne is add fel. Hanem mögötted álljon és támasztékot adjon egy kis időre, hogy legyen erőd tovább menni és folytatni. Aztán még egy kicsit tovább, abban a tempóban ahogy készen állsz rá. Lassan kialakul benned a térkép önmagadról, hogy mikor merre szoktál fordulni, melyik út a biztonságos számodra, és miért pont azt választod mindig. Esetleg van egy szakadék amibe már többször is beleugrottál, és mindig megfogadtad, hogy soha többé, de aztán megint ott voltál benne? Miért vonzott a mélység? Tudnod kellett volna , hogy összetöröd magad ismét, és mégis....
Nekem sok időbe tellett amíg elkészítettem a saját térképemet, magamról. És a térkép még csak a kiindulási pont, utána jön a java.....
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése